Méhésztörténetek - egy bioméhész tapasztalatai a méhpusztulásról

Hogyan betegítjük meg a méhcsaládot?

A méhegészségügyi felelős soha nem nyúl a kaptárunkba és a méheinkhez sem. Ezt természetes higiénikus magatartásnak tekintjük, de nem gondolkodunk el azon, hogy mi méhészek a munkánk során hogyan is terjesztjük a méhbetegségeket. Mindenkinek eszébe jut minden tavasszal, hogy a kezelővassal egész évben a kaptárban "piszkálunk" és a rátapadó kórokozókat egyik méhcsaládból a másikba visszük, de nagyon kevés méhésznek jut eszébe, hogy amikor a tavaszi kiegyenlítéseket végezzük és az egyik méhcsaládból mézes vagy fiaslépet veszünk ki és tesszünk át a másikba vagy egyszerűen a méhcsaládot lépkészlettel egy másik kaptárba tesszük, akkor a kórokozók óriási tömegét mozgatjuk meg. 

Tartaléklépek

Mindenki büszkesége a  lépraktárában levő kénégetéssel molymentesített gyönyörű lépkészlet, és örömmel bővíti a méhcsaládok fészkét ezekkel tavasszal, pedig ezekben a lépekben is ott "alszanak" a kórokozók és alig várják, hogy bekerüljenek a méhcsalád életébe. A méhlegelő tavasszal többnyire nektárban és virágporban gazdag, ezért a méheink az általunk bevitt kórokozókkal még viszonylag könnyen megbirkóznak, szépen népesednek a családok, remélhetőleg sok mézet gyűjtenek. 

Eszközeink

Készülünk az első mézpergetésre. Elővesszük a pergetéshez szükséges eszközeinket. A méhleseprő kefét, méhleseprő gépet, a léphordó ládákat, üres használt kaptárfiókokat, fedelező villát, fedelező kádat, fedelező gépet, mézes kannákat, hordókat és a mézpergetőt is. Megnézzük, hogy sérültek-e, aztán szemünknek és orrunknak tetsző módon átmossuk, letisztítjuk őket. De vajon meg tudunk-e így szabadulni a kórokozóktól? Abban hiszünk, hogy igen, de sajnos mégsem, hiszen a legnagyobb károkat olyan baktériumok, egysejtű véglények okozzák, amelyek nem tünnek el maradéktalanul az egyszerű mosószeres lemosás során. 

Pergetés

Eljön a fáradságos, de mégis igazi örömöt adó pergetés. Ígyekszünk gördülékennyé tenni munkánkat, ezért reggel tartalék lépkészlettel indítunk. Az első méhcsalád lépjeit mézes lépjeit kiszedjük és helyére tesszük a tartaléklépeket, hogy minél kevesebb ideig háborgassuk őket. A kivett lépekről lesöpörjük a méheket, lépkezelő ládába tesszük és visszük fedelezésre. A fedelezőnél szinte folyamatos a munka, a lépeket egyenként kézzel megfogjuk, ugyanazzal az eszközzel az összes lépet fedelezzük. A pergetésünk szakaszos, hisz össze kell várni annyi lefedelezett mézeslépet, amennyivel a pergetőnk kiegyensúlyozottan elindítható. A nagy méhészetekben akár több méhcsalád lépje is egyszerre kerül a pergetőbe. A kipergetett lépek újra lépkezelő ládákba vagy fiókokba kerülnek, aztán vagy azonnal vagy hordástlanság esetén majd csak este kerünek vissza a méhcsaládokhoz.  

Lássuk a pergetés során a kórokozók miért és hogyan terjednek a méhcsaládban? Képesek vagyunk minden méhcsalád pergetése után lefertőtleníteni eszközeinket? Ugye nem? Köztudott, hogy a mézzel terjeszthető kórokozók, baktérium és gombaspórák a mézeslépeken is rajta vannak és az eszközeinkre is rákenődnek a mézzel együtt. Ki ne hallott volna már olyan nyúlósos megbetegedésről, ahol a fél méhállomány egyszerre fertőződött meg? Ilyen esetekben a pergetés eszközeivel mi méhészek terítettük szét a kórokozókat. Ha mégis képesek lennénk rá (persze ez csak elméleti lehetőség), hogy minden méhcsalád pergetése után maradéktalanul le tudnánk fertőtleníteni eszközeinket, akkor is terjesztenénk a kórokozókat, hiszen a kipergetett mézes lépjeink soha nem ahhoz a méhcsaládhoz kerülnek vissza, ahonnan elvettük őket, hanem egy vagy több másikhoz, tehát a kórokozók "örülhetnek" az új lehetőségeknek. 

 

Pergetés és az éhezés

Nem szóltam még arról, hogy a kipergetett lépekben méz és virágpor is marad, esetleg még fiasítás is. Megdöbbentő amit írok, de sajnos ezek a lépek méhcsalád számára már csak takarítandó egészségügyi veszélyes hulladéknak számítanak. A méz és virágpormaradvány, a fiasítás is megsérül, túl nagy mennyiségű szabad levegőt kap, beszennyeződik olyan bacilussal, gombával és egyéb véglényekkel, ami a méhek számára már elfogadhatatlan és rothadó bomlásnak indul. A pergetésnél olyan sokféleképpen és olyan sok kárt okozunk a méheknek, hogy az a csoda, életben maradnak, még nagyobb csoda, hogy évente több alkalommal megismételhető a pergetés. A pergetésnél nincs fertőzőbb méhészeti tevékenység. Ehhez képest a le- és átröpítés, egyesítés, megosztás stb., bármilyen helycsere - töredéke veszélyt hordoz a méhcsaládra. A legnagyobb veszély akkor jelentkezik, ha hordástalanság idején pergetünk vagy a pergetés után rögtön hordástalan időszak következik. Ugyanis ez esetben a méhcsalád a saját testének fehérjetartalékai rovására végzi el a fertőtlenítő munkát. Ha pedig a tartalékok kimerülnek, akkor a kórokozók áttörik a védelmi vonalakat és felszinre törnek a betegségek. Aki hallott volna már arról, hogy csodálatos pergetési eredmény után végzetes betegség tört a méhállományra, az kérem gondolkodjon a fent leírtakra.  

Személyes jelenlét

Egészséges méhcsaládnál is ott vannak a lépekben kórokozók, de a méhek védekezőképessége, immunrendszere erős és lokalizája, szeparálja őket, többek között ellehetetleníti a szaporodásukat. Abban a pillanatban gyengül a méhcsalád védekezőképessége, ha eltűnik egy lép, aminek a szagát, és a hozzá kötődő feladatot ismeri a méhcsalád. Sőt, a tavaszi tűzdelés, kiegyenlítés, lépek családon belüli helycseréje is jelentősen gyengíti a méhcsalád védekezőrendszerét. Miért? A méhek többlépcsős védekezőrendszere szép fokozatosan úgy épül fel, ahogyan a kirepülő és letelepedő méhraj a lépeket építi. A méhcsalád természetes körülmények között folyamatosan építi, fertőtleníti (takarítja és bevonja propolisszal) a lépet és feladatot ad neki. Mindig csak annyi lépet épít a méhcsalád, amennyit el tud látni feladattal és védelemmel. A védelem a méhek személyes jelenlétéhez is kötődik, tehát azok a lépek, amelyeket nem tudnak rendszeresen gondozni, legyen az üres lép vagy fedett lépesméz, az már inkább fertőzőforrás, semmint haszon a méhcsalád számára. A személyes jelenlét nemcsak a munkamegosztás miatt rendkívül fontos, hanem azért is, mert a méhek váladékai (nyál, feromon stb) is része a védelmi rendszernek. Minden olyan tevékenységünk, ami a méhcsalád természetes munkamegosztását felborítja, az egyben gyengíti a védekezőképességet és teret ad a kórokozóknak.  

Mit tehetünk?

Hogyan tehetjük egészségesebbé méhállományunkat és hogyan tehetjük méhészeti technológiánkat a méhek egészségére nézve kevésbé veszélyessé? Nem könnyű feladat, de a problémák megoldása magukban a problémákban rejlik. A gyenge méhcsaládok fias lépekkel való felsegítése helyett azok felszámolása gazdaságosabb is, sőt higiénikusabb is. El kellene felejteni a méhcsaládon belül is a fészeklépek csereberéjét. A lépek tüzdelését a lehető legkörültekintőbben célszerű csinálni. Minél rövidebb ideig használjunk egy-egy lépet. Érdeklődve nézem a műanyag műlépeket, de higiéniai szempontból katasztrófának tartom őket. Legjobb lenne egyszer használatos lépekkel dolgozni, azaz, ami lép a kaptárból egyszer kikerül, az soha többé lép formájában a méhcsaládhoz ne kerülne vissza. A méhcsaládok megosztását csak rajzási időszakban szabadna csinálni (de akkor viszont kötelező!). A pergetések számát a lehető legkevesebbre kellene csökkenteni. Pergetni csak hordás alatt szabadna. Virágporos, fias lépeket kipergetni egyáltalán nem szabad. Legalább 10 kg táplálék (méz + méhkenyér) mindig legyen a méhcsaládnál. Ne felejtsük el soha a méhcsalád táplálékészletének becslésekor, hogy a természetes nektárt répacukorral tudjuk pótolni, de az egészséges méhkenyeret soha. Lépet, műlépet a méhcsaládnak csak hordás vagy folyamatos etetés mellett szabad beadni. Csak annyi plusz lépet szabad beadni a méhcsaládnak, amennyit azonnal birtokba tudnak venni. 

Jelen cikkben a keretes kaptáras méhészkedésnek a technológiából fakadó méhegészségügyi problémáira és okaira mutattam rá és nem szóltam még arról, hogy a fent felsorolt problémák természetes módon a kasos méhészetben nem vagy csak rendkívül kismértékben jelentkeznek. Összehasonlítást csak az tehet, aki kipróbálta mind a kettőt. Remélem, hamarosan nemcsak a többezer éves kasos méhészkedés lesz a bizonyítéka annak, hogy lehet másképp is gondolkodni és eredményesen méhészkedni, hanem pontos laboratóriumi mérésekkel is alátámasztott összehasonlításokat is tudok erről a témáról bemutatni  méhésztársaim számára. 

Geddekas

Van élet a keretes kaptárak nélkül is!

A méhészet világában világszerte változás zajlik. A 100 éve egyeduralkodó keretes kaptáros méhészkedés válságban van. A költségei nőnek, a méhcsaládok egyre több betegséggel küszködnek, a hatékony hagyományos gyógyszerek használatát az állategészségügyi hatóságok betitják, a méhészeti termékek minőségét egyre szigorúbb laboratóriumi mérésekkel ellenőrzik. A keretes kaptáros méhészkedés monopóliuma még nem ért véget, de sokan keresnek új utakat. Az elmúlt évtizedekben az ökológiai szemlélet a mezőgazdálkodásban is kezd elterjedni. A bioméhészkedésnek számos változata, irányzata alakult ki és működik több kevesebb sikerrel.

Keret nélküli méhlakások világszerte

A méhészet technológiáját alfától az omegáig meghatározza a méhlakás felépítése, milyensége. A XIX-XX. században a szakmán belül a leghevesebb viták, késhegyre menő szakmai küzdelmek a kaptárviták voltak. Az egyeduralkodó keretes kaptár mellett másfajta méhlakásokra is vannak próbálkozások. Az 1940-es években egy francia pap, Warré abbé (Émile Warré, élt: 1857-1951) elvetette a teljes zárt keret alkalmazását és olcsón elkészíthető nyolc lépes felső léces rakodókaptárt épített. Mára már sok híve van ennek a „mezítlábas” (tehát kis tőkével induló) méhészeknek szánt kaptártípusnak az angolszász és francia nyelvterületen, elsősorban a bioméhészek körében.

Dr. Maurice Smith Kenyában az 1970-es évek elején készítette el a mi régi mosóteknőnkhöz hasonlító formájú TBH (top bar hive) kaptárát. Ő a szegénységgel küzdő afrikai emberek számára aféle háztáji gazdálkodási eszköznek szánta kaptárát, de több lett belőle. Ma már többezer méhész használja és nemzetközi mozgalom terjeszti elsősorban a legszegényebb országokban, de érdekes módon az organikus méhészet hívei USA-ban és Kanadában, Britt szigeteken is előszeretettel alkalmazzák. Ebben a méhlakásban a lépek nem rakodó-rendszerben, hanem a mi fekvő NB rendszerünkhöz hasonlóan horizontálisan függeszkednek. A lépek szabadépítésűek, 35-38 cm széles háromszög keresztmetszetű léceken függenek. A lépek lefelé keskenyedő trapéz alakúak, oldal és alsó lécük nincs. A TBH indítása rajjal történik, a háromszög keresztmetszetű felső léc pontos építési irányt ad a méhek építőfürtjének, így a lépek szép párhuzamosan épülnek a méhcsalád fejlődésének igénye szerint. A méhész számára a méhcsalád a TBH-ban nyitott könyv, a lépek egyenként kezelhetők. A méhcsalád fokozatosan foglalja el a neki készített méhlakást. Bár a TBH-ban a méhcsalád jól áttekinthető, de kezelése körülményes, - különösen a méz szüretelése - lassú, ezért üzemi méhészetre nem igazán alkalmas.

A TBH-t angol nevezéktan szerint horizontális top bar kaptárnak nevezzük. Warré abbé kaptára és az általam 2008-ban felelevenített rakodókasos technológia vertikális top bar. A horizontális top bar-ral szemben a vertikális top bar-ok alkalmasak hobbi és az üzemi méhészetben egyaránt. A rakodókasos méhészkedés nem az 1900-as évek elején kihalt hagyományos paraszti élethez kötött kasos méhészkedés egyenes folytatása. A rakodókasos méhészkedés a XVI. századi alapokhoz tér vissza, de az elmúlt két évszázad tudományos eredményeivel ötvözi és így egy igazi XXI. századi komplett méhészeti termelési rendszer.

Hogy született a rakodókas?

A méhészkedést keretes kaptárral kezdtem és a Magyarországon ismert legtöbb lépmérettel  dolgoztam. Azt tapasztaltam, hogy minél kisebb a lépméret, annál több beavatkozás kell a termelésre érett méhcsalád fejlesztéséhez és fenntartásához, mert az anya petézési ösztönének  gátja a keret. Minél nagyobb a lépméret, annál nagyobb létszámú méhcsalád alakul ki, és nő a termelés biztonsága. A legnagyobb lép - amivel dolgoztam - dupla hunor méretű volt. Szerettem ezzel a lépmérettel dolgozni, de megtapasztaltam a nagy lép hátrányát is: egyvirág mézet nagyon nehéz vele előállítani.

Átolvastam a számomra elérhető szakirodalmat, különösen a kaptártörténetet. Kerestem olyan megoldást, amiben az egyvirág méz előállítása lehetséges, ugyanakkor az anya szinte korlátlanul kiélheti petézési ösztönét. Sorra elvetettem a keretes megoldásokat, újrolvastam Amrózy báró, Sőtér Kálmán, Örösi Pál Zoltán, Nikovitz Antal könyvét, számos kisebb méhészeti munkát, a magyar szakfolyóiratokat, majd kezembe került egy könyvritkaság, John Gedde, Angliai méheskert című munkája. Meghökkentett a szemléletének korszerűsége és az ott ismeretett rakodókas egyszerűsége, nyílvánvaló használhatósága. Eldöntöttem, hogy Gedde köpűjét kipróbálom. Többféle gyűrűmagassággal, átmérővel, hat és nyolcszögletes változatban készíttettem el. A hatszögletes változat legyártása egyszerűbb volt, mint nyolcszögletes. A gyűrű magasságánál fontos volt, hogy a lépek vándorlás közben ne szakadjanak le. A gyűrű szélességénél arra figyeltem, hogy a szélső lépek a dajkaméhek számára a fészekben is élelemtartalékot adjanak.

A rakodókas gyakorlati kipróbálása során rengeteg előnyre fény derült, és nyugodtan leírhatom, hogy a kasos és a keretes méhészkedés tapasztalataiból, valamint a méhészeti szaktudományos ismeretek ötvözéséből megszületett egy vadonatúj méhészeti technológia. Ebben ötvöződik a kasos méhészet egyszerűsége, a keretes méhészet alapossága és a rakodó kaptár rugalmassága. A rakodókas eszközei egyszerűek, a korszerű méhészeti ismeretek alapján könnyebb a dolgozó méhészek (legyen szó akár hobby akár nagyobb gazdasági rendszerben, és a segítőik, munkatársaik, beosztottjaik) munkája.

Geddekas

Miért indult el 1930-as években a nagyboconádinál nagyobb lépek fejlesztése?

Milyen kaptár? Milyen keret? Ez a méhész legfontosabb két kérdése. A legjobb elemzõ feldolgozást errõl a két kérdésrõl Sõtér Kálmán adta az 1908-ban megjelent "A méh és világa" címû többezer oldalas két kötetes összefoglaló munkájában. És õ ezt a könyvet, mint alcímében írja csak elméleti és gyakorlati bevezetésnek szánta a méhek iránt érdeklõdõ közösség számára.

Gondolom, meglepi az olvasót, hogy miért lépek vissza idõben Sõtér Kálmán 1908-as munkájához, de a példáimmal az 1800-as évek elejét is felidézem, hiszen abban a pillanatban elindult a vita a helyes lépméretrõl, amint a kasból az elsõ méhész kidobolta a méheit és köpûbe vagy keretes kaptárba tette. Sõtér Kálmán közel 200 oldalt szentel könyvében a kaptár kérdésnek. Értehetõ, hiszen forradalmi idõszakot élt át és meggyõzõ alaposságal mutatja be a legkezdetlegesebbtõl Boczonádi Szabó Imre elsõ kaptáráig.

Sõtér többféle módon bizonyítja, hogy a kaptár méretéhez nagyon erõsen alkalmazkodik a méhcsalád, pl. az anya lépek határát nem szereti átlépni. Kis kaptárban és kiskeretes kaptárakban a méhész beavatkozása nélkül népes méhcsaládot nevelni nem lehet. A méhcsalád méretét pedig ahhoz kell igazítani, hogy a méhek a fõhordásra felnépesedjenek és a fõhordás alatt meg ne rajozzanak, majd az év további szakasza alatt csak annyira csökkenjen a méhcsalád mérete, ami még nem veszélyezteti az áttelelést és a tavaszi felfejlõdést a következõ mézegyûjtési idõszakra. Õ úgy látta, hogy a 35 literesnél kisebb és a 200 l-esnél nagyobb térfogatok már nem alkalmasak egy méhcsalád számára. Szerinte a kis keretek, kis kaptárak inkább rajoztatásra, a nagykeretek, nagykaptárak inkább mézeltetésre használhatók. Álláspontját számos példával támasztja alá. 

A téli és a nyári hordástalan idõszak hossza nagyon fontos amikor a méhcsalád optimális méretét kell kialakítani.- mondja Sõtér Kálmán. Minél hidegebb, hosszabb a tél és minél aszályosabb a nyár, annál nagyobb családokat kell a méhésznek tartania a sikeres méztermelés érdekében. 

Ilyen köpûket épített az orosz P. J. Prokopovits 1812-ben, aki mézexportjáról volt híres Európában. Kaptára 115 cm magas hasáb formájú deszkaláda volt. Három részbõl állt. Az alsó két részben szabadon építették fészküket a méhek, de a legfelsõ részben egymás melletti keretek voltak, amelyekbe jó hordás idején gyûlt a méz. Ezeket a kereteket lépestül kiszedték a család fészkének sérelme nélkül és helyére újabb kereteket helyeztek. A mézet a keretes léppel együtt értékesítették. Ezt a kaptárt a mai hizlalt lépes rakodók elõképének tekinthetjük, azzal a különbséggel, hogy a fészek nem kereteken volt. 

Mi volt a Prokopovits kaptár sikerének titka? A keretes méztér alatti 70-80 cm magas álló hasáb alakú térben a méhcsalád 30-50 cm széles és akár 60-70 cm magas lépeket építhetett, amin az anya akadálytalanul tudott petézni, de a téli mézkészlet is bõségesen elfért, így a hosszú orosz télen se haltak éhen a méhcsaládjai, sõt az aszályos nyarakon se omlott össze nála a népesség.

Magyarországon Boczonádi Szabó Imre volt az elsõ aki a nagy méhcsalád és az egységes nagy lépeken való méhészkedés híve lett. Ezzel kivívta az országos egyesület vezetésének ellenszenvét, hiszen õk a német modell szerinti kicsi lépméret hívei voltak. Boczonádi szembe menetelõ magatartásának voltak követõi, pl. Balogh Bálint 1912-ben mutatta be elképzelését. A nagyboconádinál nagyobb keretek az 1930-as években kezdtek elterjedni. Legismertebb a Konkoly féle debreceni nagykeret. De készített 37 x 53,5 cm-eset Bokor Jenõ, 40 x 47 cm-est Balogh Lajos, 24 x 52 cm-est Kelecsényi Ernõ, 42 x 47,5 cm-est Kelecsényi Ernõ, 46 x 43 cm-est Szakovits Vendel, 50 x 36 cm-es volt az Ignácz-féle kétcsaládos fekvõkaptárban.

Mi volt a nagykeretek sikerének titka? Ugyanaz, ami az orosz P. J. Prokopovits esetében. A mi méhlegelõ és idõjárási viszonyainkhoz a vegetációs idõszakban nagy népességû méhcsalád, télen pedig jelentõs mennyiségû téli élelem szükséges, ami csak akkor biztosítható, ha az anya petézési teljesítményét semmi sem akadályozza. Az akadályok közül pedig úgy tûnik a léphatár a legjelentõsebb, hiszen a mi körülményeink közepette az alacsonykeretes rakodókaptárakban élõ méhcsaládok emberi beavatkozás nélkül nagyon hamar - már a repcevirágzás alatt - képesek rajt ereszteni és az akácra legyengülni. 

Miért nem terjedtek el a boconádinál nagyobb keretes kaptárak? Azok akik nagyobb lépeket építettek mint a boconádi lépméret, nem voltak elég tõkeerõsek és nem voltak jó piacszervezõk sem, másrészt jött a II. világháború és nemcsak ezeket a kezdeményezéseket sodorta el a történelem, hanem sok mást is. Mivel a nagyboconádi kaptár már országosan el voltak terjedve, így könnyebben túlélte a háborút. De ne felejtkezzünk el egy nagyon lényeges szubjektív elemrõl se, Örösi Pál Zoltánról, aki mind a két Boczonádinak munkatársa és segítõtársa volt. Õ túlélte a háborút, itt maradt Magyarországon és továbbvitte Boczonádi Szabó Imre módszerét. 

Felébredhet-e a nagyboczonádinál nagyobb keretek alkalmazása iránti igény? Ezt most megjósolni szinte lehetetlen. Nem mondhatunk le a gondolatról, mert a méhlegelõnk sajátosságai, tehát a rövid ideig tartó nagy hordások és az éghajlati viszonyok (hideg tél, aszályos nyár) indokolnák, hogy ebbe az irányba induljon a fejlõdés. Ugyanakkor ma a nagyboconádi térvesztésének és az alacsony-keretes rakodókaptárak elõretörésének korszakában élünk.

Dr. Hegedűs Dénes

Előadása érthető. Módszere követhető. Azt tanítja, hogy vannak olyan termelési módszerek amik a méhek egészségét nem teszik tönkre, sőt....

Miért indítottam el ezt a fórumot?

Mert működik ma egy olyan magyar méhészfórum (http://meheszforum.hu/forum/index.php), amely szakmai etikai szabályokat megsértve szűri a hozzászólásokat és a hozzászólókat és nem ad lehetőséget nyílt őszinte szakmai vitára. Amikor elfogynak az érvek, a más véleményt képviselő fórumlakót sértegetik és kizárják. Arra fogok törekedni, hogy ilyen hibát ne kövessek el.